A tűnő idő emlékei – Bornemisza László művészete

Bornemisza László különleges látásmódjával egy-egy felfedezésre váró mesevilágot teremt meg festményein: a furcsa formájú, az ég felé nyúló és aranyban úszó házak közötti utcák forgatagában nyüzsögnek figurái, akik között láthatunk ártatlan tekintetű copfos kislányt, de bordélylakókat, valamint apácákat és papokat is. Bornemisza László így fogalmazta meg ars poeticáját: „a gyermek naiv szemén keresztül láttatni a világot, s így felmutatni a groteszk mozzanatokat”. Képeinek visszatérő szereplője Lumikki, a kíváncsian bámuló gyermeklány. Ahogy Kerékgyártó István írt róla 1968-ban: „olyan ez a kis copfos, mint a legkisebb lány a mesékből, aki minden akadályt legyőz”.

Bornemisza László (1910-1995) festőművészről eddig még nem készült monográfia. Jelen kiállításhoz kapcsolódóan most a művész életéről Szabó Lilla művészettörténész tollából és Bodó János galériatulajdonos közreműködésével jelenik meg átfogó és részletes tanulmánykötet. A kiadásban több, mint 300 műve szerepel, a kiállításon pedig több, mint 100 műve kerül bemutatásra.

Ki volt Bornemisza László, akit most fedeznek fel halála után harminc évvel, és akinek életmű-kiállítása most kerül megrendezésre a Bodó Galéria és Aukciósházban?

Képei azt a benyomást keltik, mintha egy gyerek, orra hegyére illesztett hüvelyujjával csúfondárosan integetne felénk. Vigyorogva, játszva, kedvesen és szeretetteljesen. Lázár Ervin által Lumikkinek nevezett leányalak színpadi konferansziéként beszél a színfalak mögött zajló eseményekről.

A művészeti életből „kilógó” festészetével kapcsolatban a kritikusok Gross Arnoldot és Pekáry Istvánt említették. Pedig volt valaki, akire felfigyelhettek volna, de természetesen nem tették, mert vagy nem ismerték Jánossy Ferencet (1926–1983), vagy még a nevét sem akarták kiejteni. A forradalomban való részvétele miatt menekült el Bázelbe. Ő festett – Bornemisza László képei kapcsán a külföldi, majd ez alapján a hazai művészettörténészek és kritikusok által emlegetett – a James Ensor-i világhoz hasonló „demonstrációs” képeket. Hogy mit jelent ez a kifejezés? A vászonról felénk áramlók tömegét. Jönnek szembe velünk, mint a valóság… Ünneplők, kiabálók, tiltakozók, veszekedők. Nézzük meg Ensor hatalmas méretű Jézus bevonulása Brüsszelbe (1889), majd Bornemisza László Parádé című festményét és Jánossy képeit (Baseli karnevál, Haláltánc, Liestali karnevál).

Bornemisza László 1960-ban Lengyelországban, majd Olaszországban, Finnországban, Svédországban volt tanulmányúton. Kiállításain a képeit mind megvették. Mit láttak benne? Valószínűleg azt a kettősséget – a világ kettősségét, amit ők maguk sem tudtak volna megfogalmazni, csak, ahogy mondjuk, „benne volt a levegőben”.

Tizenöt, húsz, harminc évvel a háború után, amikor Európa újra magára találhatott, amikor az évekig tartó megfogalmazhatatlan jövőtlenség után valami teljesen más, új világ kezdődött, mint az 1938 előtti volt. Bornemisza a korban élt. Érdekes nyitottságot biztosított magának, a szocialista rendszer burkán kívül (belül) más viszonyítási alapot teremtett. A korban, amely épp akkor támadt fel a világháború poklából. I. Bergman Hetedik pecsétje (1957), de F. Fellini 8 és félje (1963), P. P. Pasolini Az Élet trilógiája (1971–1974), R. W. Fassbinder A félelem megeszi a lelket(1973) című filmjei is erről a megváltatlan, megválthatatlan világról beszélnek. Integetnek felénk, talán biztatóan és kérdéseket feltéve, keresve az újabb kérdéseket és válaszokat.

Erről szólnak, erről is beszélnek Bornemisza László képei.

Kurátor: Szabó Lilla Phd.

Társkurátor: Nagy Zsófia Nóra

Nyitvatartás:

2025.03.06.-2025.03.29.

H-P: 10:00-18:00 Sz: 10:00-16:00