Incze Mózes (1975)
Incze Mózes festőművész Baróton született 1975-ben. A középiskolát a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban (1994) végezte murális festő szakon, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen 2000-ben vette át diplomáját, azóta – ahogy maga állítja – „a festészeten keresztül (is) létezik”.
Több díjjal is méltatták tehetségét, például 2018-ban az MMA-MMKI Alkotói ösztöndíjat kapott, 2016-ban Horváth Díjat kapott, 2015-ben Új Művészet Díjjal tűntették ki. Több nemzetközi kiállítása volt, műveit legutóbb Németországban, és Görögországban volt látható. Rendszeres résztvevője csoportos kiállításoknak és művészeti vásároknak.
Festményei, amelyekben külön világokat teremt, szerves részét képezik a standnak.Összetett szimbólumrendszerrel, szakrális és mitologikus utalásokkal átitatott vásznai a vizuális élmény mellett intellektuális tapasztalással is megajándékozzák nézőit. Jellemzően megjelennek a 21. századi találmányok, elektronikus eszközök, amelyek a világban végbemenő változásokat örökítik meg, ahol az új technológiák által az emberiség elveszíti bizonyos feladatait és tevékenységeit. A most kiállított művei is hasonlóan mély témákról árulkodnak. A rá jellemző színhasználat, a téma mélysége és a néhol figurális, néhol expresszív fényfoltjai érdekes és elgondolkodtató kompozíciót alkotnak, amely párosul a felület hozzáértő betöltésével. A befogadó elé így olyan vásznak tárulnak, amelyek előtt állva akár órákig merenghet, és elmerülhet benne, belőle építkezhet és lelki töltetet vihet haza magával.
KÉPKÍSÉRŐ SZAVAK – INCZE MÓZES
„Közjáték
(az élettel együtt a halál is továbbadódik)
Az múló idővel küszködik az ember, holott létezése az idő múlásában válik lehetségessé. A tekintet, a mozdulat, a teremtő akarat mind időben bomlik ki. Mivel minden pillanat védi saját igazát és terét, megmásíthatatlanná válik, ami megtörtént, megünnepelendő örömeivel, visszacsinálhatatlan tévedéseivel együtt.
Ami általánosságban érvényes, az egyedi esetekből tevődik össze. Ebből kiindulva legtöbbször kevés szereplője van festményeimnek, mintavételként a nagy egészből ez elég számomra.
Most figyelmet kérő képemen kétszereplős a jelenet, ha nagyon akarjuk, hozzá vehetjük a csatolt tartalomként működő száraz csontú koponyát meg a női alak ruháját domborító várandósságot.
Támasztó, megtartó, óvó kezek keretezik az ólmos egű távlatot. A lábak összeérő ritmusa továbbvezeti a narrációt, úttá lényegítve a bejárható ismeretlent.
Haláltánc, élettánc, közte némi közjátékkal.
Fényfogó
(a valóság márpedig megfoghatatlan…)
A létezésben való részvétel alapvető, megtapasztalható igazságát már régi idők óta logikai karanténba terelte a „mi van, ha csak a tudatban játszódik le mindaz, amit az érzékek közvetítette valóságnak gondolunk” kérdő állítása?
Bizonyíthatatlan állítás, de nem kizárható, micsoda képzavar…
Képzelem, aztán képezem: itt a festmény, ami bonyolult határozatlanságaival rétegződik bennem, körülírható részleteivel, esetleges látványkérgével: a jelen időm embere, amint a mindig kéznél levő okostelefonjába foglalt fényképezőgépét fordítja egyszerre maga és környezete felé, rögzítve a látható pillanatot. A kép aztán bekerül a többi közé, egyenrangú helyet elfoglalva a memóriában, sorszámmal jelölt adathalmazként, fénymintázatként előidézhető mivoltában rögzítve az egy pillanatban egy szemszögből érvényes lenyomatot.
Tessék, itt az igazság, ez volna a valóság, minden pillanata és nézete más, közös nevezőként csak a változás állandósága hívható elő. Egy-két gócpontot még összekötök adatkábelekkel, hadd jöjjenek még válaszok a további kérdések elé, és festem, mondom a végtelen szólamra bomló zsongásban a rendet megidézve, amiben az itt megjelenő részletek kiegészülnek.
Mondom, festem. A festék anyagát megmozdító ecset járását a részletező, szerkezettel bíró, a nézővel empatikus viszonyt építő módon indítom, aztán hagyom szétesni kaotikus energiákká, vagy terülő színné csendesítem, hogy ne legyen letipróan sok az egyértelműsített, épp ezért megbízhatatlan kijelentés.
Hagyok üres sorokat bőven a megragadhatóan fogalmazott részek közt, hadd járja szabadon a gondolat s a rávetülő fény. Hátha mások is most próbálnak ki valamiféle fényfogást.”
Incze Mózes 2023.
Mózes Incze (1975)
Mózes Incze’s paintings confront us with existential questions such as the meaning of reality, the ability to grasp a human existence increasingly guided by virtuality, or the collision of space and time defined by technical peripheries and the possibilities offered by the experienced reality from a new and often astounding point of view. The creator’s philosophical dimensional thinking is expressed in pictorial associations that don’t always reveal themselves to viewers at first glance. His works are pictorial metaphors entwined with a complex system of symbols, sacramental and mythological references that demand the receiver’s whole attention, as well as their spiritual and aesthetic preparation. The paintings convey visual encounter disguised in mystical lighting which testifies about a high level fine art skills to the ever-observant and persistent observer. In addition, the viewer gets an intellectual experience that focuses on relevant, valid, everyday questions at different levels.
Mózes Incze’s artwork as a painter changed in a completely different direction in 2003-2004, and it wasn’t just because he swapped the summers spent in the Élesd (in Romanian: Aleşd) Art Colony for the intimate calmness of the villages Szentdemeter and Ehed (in Romanian: Dumitreni and Ihod). Following this conscious tur, his focus shifted regarding the implementation of the spectacle-based world in his painting toolbar so that the human affairs he wished to express and overexpressed gestures could be more understandable to others. It is typical for the new creations of 2020 that their creator drew inspiration from the building of multiple qualities, from the significant layering and surfaces of his figural images, and from the experiences he gained prior to 2010. Mózes Incze has beenexploringsacredthemes more and more since 2013. The divine laws represent certain stability, as well as a correlation system that is not influenced by the human world. They promise eternity and demonstrate how the validity, the certainty, can be recognized in this ever-changing, transient present. In the case of the paintings Bizonyosság – Certainty, Kreatúra – Creature, or the Emlékező -Reminiscent, an idyllic natural landscape emerges through tiny holes from the fragmented space, like a slit piece of reality, in which the promise of the ever desired harmony can be concealed through the depicted figure of a woman and the perception of the inquisitive eyes. Meanwhile, in moments of perception, everything affects at the same time.
Part of Kitti Árvay-Józsa’s study
